A Swift 2010 menetpróbáján már nyálcsorgatva dörzsöltem a kezem, ekkor ráadásul már tapasztaltam is szösszenetnyit tudásából, egy pikolónyi kör során. És nem! Nem volt esetlen a nagy medve, s tudtam, hogy bitang románc lesz, ha megkaparintjuk egy kiadós hétre. Nem csalódtam a szimatomban. Felejthetetlen élményeket pakoltam a tarisznyámba, amiből majd ínséges időkben jót fogok lakmározni.

Méretosztályát tekintve a nagy vadak közé tartozik, olyan konkurensekkel, mint a Land Cruiser, a Pathfinder vagy a Discovery. Ám míg az előbb felsorolt modellek az öreg kontinens kívánalmainak maradéktalanul eleget tudnak tenni, az sajnos XL7 nem.

A kapitalistáknál, a jelenlegi siralmas forint árfolyamon számolva sem éri el az ára a 6 Millió forintot. Nálunk a remek regadó és Isten tudja még mi miatt ez az összeg, érthetetlen módon, megduplázódik.


A forma kissé semmitmondó. A legkarakteresebb részének a táskás-, szumóharcos szemeit idéző első lámpa mondható, kiegészítve a hatalmas króm homlokkal, ami, a méretét tekintve, egy kis garzonlakásban ebédlő asztalnak is megtenné. Külső vonalvezetése sem nem kerekded, sem nem szögletes, mintha egy smirglipapírral végigcsiszolták volna minden élét az elkészülte után. Példányunk legütősebb külső vonása a kissé pikírt „Azért is Suzuki” felirat az oldalán.

6 millióért a fentiekkel ki lehet békülni, no de 12-ért?!

A rendkívül tágas és kényelmes beltérben minden adott, hogy 65 mérfölddel haladva kontinensek tucatját szeljük át úgy, hogy a fáradtság halvány szikrája se jelenjen meg rajtunk. A kissé olcsó hatású bőr viszont fészkelődés közben nyöszörög az éles peremű műanyag káván, a műszerfal pedig annyira plasztik, hogy biztosra vehetjük, a fröccsöntő szakszervezet tagjai is sztrájkba fogtak a sok munka miatt. Kütyük tekintetében komplett távol-keleti elektronikai csúcstalálkozóval találjuk magunkat szemben. Kapaszkodjanak! A navi-fejegység Alpine, a hangsugárzásért Pioneer piszmogók a felelősek, a purecok Panasonic LCD-t sasolhatnak, miközben a szülők Parrott kihangosítóba üvöltözhetnek a nagyothalló nagyinak. A cseppet sem könnyű kezelhetőségéről híres Nav'n go limuzin a magyarok keze nyomát „dicséri”.

Öt személlyel gigantikus a csomagtér és még 7 emberes üzemmódban sem válik használhatatlanul kicsivé; egy kiadós italozós este össz főre jutó készletét egyszerre képes magába nyelni. Leghátul azonban a 40 kg-os, anorexiás kisasszonyok sem fogják magukat kényelmesen érezni, s még az is lehet, hogy az ottani térkínálat miatt tovább is súlyosbodna bennük a kóros betegség...


Amiért viszont a 15 milliós kategóriában is bőven megállná a helyét!

Az XL7, a Grand Vitarához hasonlóan, csupán félig mondható létravázas szerkezetnek. A „gerendák” ugyanúgy fixen az „önhordó” karosszériához vannak kötve, ezért is érezni terepen olyan merevnek. Nem csavarodik, nem nyeklik-botlik, ha szándékosan megfeszítjük a szerkezetet egy emberesebb tereppel, akkor is kimondottan masszívan tartja magát.

Ami leginkább a fent említett kategória szereplőjévé avanzsálhatná az nem más, mint a hajtáslánc és motor kombó. Az állandó négy-kerékhajtást nem tudjuk sem kapcsolni sem lefelezni, de egyáltalán nincs is rá szükség. A finoman kapcsoló, 5 fokozatú automata váltó kiosztása minden területen példásan teljesít. Amennyiben mégis szeretnénk felülbírálni kapcsolásait, úgy manuális módra váltva van rá lehetőségünk.

Az M+S utcai jellegű gumival olyan helyzeteket oldott meg, amit az intelligensen viselkedő hajtáslánc kontójára tudok csak írni. A gázlómélységet, egy - a relatív alacsony öntömeg alatt - beszakadó bejegesedett óriás gödörből való kimászással sikerült spontán tesztelni. A fotózás helyszínéről visszafelé tartva, sikerült nem az odafelé, már tesztelt nyomvonalat választanom, s egyszer csak a reccsenő jég hangja kíséretében gyakorlatilag kerék tetőig elmerült a bengáli tigris. A hajtás elforgott, a négy kerék csak úgy csapta fel a saras havat, mint egy jet a vízet, de semmi...

A közelben nem sok minden, amivel ekkora tömeget ki lehetett volna húzni. Jó bő három kilométerre láttam két homlokrakodót, de ilyenkor az fényév távolság, csak mire odaérek hozzájuk, az felért volna egy túlélő show-val. Másrészt esélyes lett volna, hogy hangos kacagás mellett fejik meg pénztárcámat „az apró” szívességért cserébe. Úgyhogy bízva a jármű tudásában, és nem utolsó sorban magamban, felvettem a harcot a helyzettel, s egy kis trükközéssel szerencsémre pár percen belül sikerült is kimászni a félméteres dagonyából. Hozzáteszem, ez közel sem tartott volna ennyi ideig, ha bütykösebb terepgumik vannak fenn.


Az ilyen SUV-os terepeseket jellemzően nem szokták valódi terepen abajgatni, de mint kiderült az XL7-et nincsen miért félteni. A fenti művelet cseppet sem hagyott nyomot rajta - a masszív váznyúlványok minden hajtási és egyéb részt maximális védelem alatt tartanak. A tükörjégen, megfagyott traktor-nyomos talajon és mély hóban is jelesre vizsgázott!

A másik finom falat

Amiből spájzoltam még a teszthét során egy jó vastag szeletnyit, az a motor adta élmény. A selymes járású 3.6 V6-os egység szétcsattan az energiától. Már alul nyomatékosnak mondható, és akár még emberi mértékű fogyasztás is kicsikarható belőle. Nekem egy nagy önmérsékletet követelő 300 kilométeres szakaszon sikerült a hihetetlenül alacsonynak számító 9.4 l / 100 km-es átlagot hoznom. Na persze ez extrém példa, mivel az átlag, valahol 12-14 liter körül alakul vegyes használatban. Folyamatos kergetéssel 17 körül lesz a "valóság".

Kickdown-ra azonnal reagál, ha kell egyesbe visszaszúrja magát, még 50-nél is, bár ilyenkor úgy bőg, mint egy tenyészbika, aminek satuba fogták hímtagját. Egyébként forog szépen és nem kókad egészen 6750 RPM-ig. A száguldásnak a 180 km/h limitált végsebesség szab gátat, pedig akkor még harmadikban sem forgatja tiltásba a motort. A százasra is 7.5 sec körül felrántja magát, ami több közlekedő számára is szemmel láthatóan meglepetést okozott, főleg egy olyan keringőbe hívó felirattal, mint ami az oldalán feszült-foszlott.